Látogatás: Május 2. és Szeptember 30. között
Nyitvatartás: 10:30-17:45
Időpontfoglalás (csak csoportoknak): +47 57 67 88 40
Email: urnes@stavechurch.com
Jegyárak:
>> Felnőtt: 80 NOK
>> Csoportoknak (min. 15 fő): 70 NOK
>> Kedvezményesek: 60 NOK
>> Családi: 190 NOK

Az Urnesi fatemplom oltárán egy vikinghajó formájú, középkori vas gyertyatartó áll. Nem sokkal korábban készült, mint maga a templom. Több mint 800 éve áll ott, akár mindennap ellophatták volna, de nem tették, ezért ma is a fjordok országának egyik legszebb emléke. Ha elidőzünk előtte, könnyen megérthetjük a gyertyatartó eredeti jelentését. A hajón lévő kilenc gyertya arra utal, hogy a „kereszténység fénye” hajóval jutott Norvégiába. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Norvégiába minden hajóval érkezik. A Krisztusi üzenetet hozó hajóban azonban van valami különleges. Fedélzetén nem misszionáriusok, hanem vikingek tartózkodtak. A hajó viking hajó. Az első cselekedetükre utal, amit Lindisfarne ellen követtek el. Lemészároltak mindenkit és kifosztották a szigetet. Amikor hazatértek, cselekedetüket megkérdőjelezték, vajon helyes volt e. Ezt jelképezi az urnesi gyertyatartó. A kereszténységet Norvégiába is kard által kellett elterjeszteni, de voltak olyan félreeső részek, ahol még mindig a skandináv hitnek hódoltak. Az egyike volt Urnes, ami a Sognefjord védelmét élvezte. Egy darabig, hiszen ha nem építettek templomot, jött a háború. Így született meg az Urnesi dongatemplom és sok száz másik is. A legtöbb templom átvészelte a középkort, de az újkort már nem, napjainkra közel 30 maradt belőlük.

Milyen is egy dongatemplom? Az ilyen építményeknél ferde tartópilléreket és oszlopokat használtak tartóelemként. A tartópilléreket beásták a földbe, így biztosítva az épület stabilitását. Ugyanakkor nem tudott védekezni a talajnedvességtől. Kibírt vele pár szár évet, de ezret már nem. Az Urnesi dongatemplom alatt, legalább egy korábbi templom pallómaradványokat találtak meg. A mai épület 1130 tájáról származik, így a világ legrégebbi fatemploma. Múszaki szempontból remek fatemplom, ami kövekkel van alátámasztva, hogy a nedvesség ne érje el a fát, de a tetőzetén nincsenek sárkányok. Az egész templom négy talpgerendán nyugszik, amik vízszintesen nehezednek rá a kő talpazatra. A dongatemplomban nem a tömjén, hanem a nyírfa illata árad. Az oszlopfők románkori kőtemplomokra emlékeztetnek, hozzájuk hasonlóak Romában vagy más olasz városokban találhatunk. A rajtuk lévő faragványokon állatok és szimbólumok találhatóak, valamint egy szent, akinek kilétét rejtély övezi. De ott ahol nem kap fényt a templom, firkálmányok vannak az ősi hitvilágukról. Ez egy tiszta üzenet, hogy a norvégok mennyire ragaszkodtak ősi világképükhöz. Az Urnesi templomban több változtatást vittek végbe, mint a többibe. Korábban a hívők gyertyafénynél álltak és hallgatták a papot, de aztán nagy ablakokat, szószéket és padokat építettek be. A reformáció idején lebontották a Mária szobrot is, de azt figyelmen kívül hagyták, hogy annak tartópillér szerepe is volt, így amikor ledózerolták, a templom megdőlt. Sietve aládúcolták a dongatemplomot és ezzel további károkat okoztak.

A templom legjellegzetesebb része a korábban e helyen álló templom bejárata és néhány pallója. Pontosan száz évvel volt idősebb és nem tudni, miért bontották le. Amikor megépítették az újat, a régi részeit felhasználták. A templom oldalán viszont vannak önálló alkotások. Ilyen például az a motívum, amit már csak urnesi stílusnak neveznek. Ez az, amikor álltai és növényi motívumok egymásba tekeredve alkotnak egy képet. A bejárat baloldalán egy ilyen kép elevenedik meg. Egy szarvas az, növényekkel körbevéve, ahogy egy sárkánnyal viaskodik. Ez egy utalás a skandináv hitvilágra, amiben az Yggdrasil lobkoronáját egy szarvas legeli, törzsét rohadás emészti, gyökereit pedig sárkány tépi. A nyugati oromzaton ugyanez a jelenet van.

A norvég partok mentén veszedelmes volt a hajózás. Napokon át kalózokkal harcolt a legénység. A tengeren töltött száz nap után a Lübeckből indult kogge hajó befut Bergen kikötőjébe. Egy hajórakomány gabonát és sört hozott, és ezért cserébe szárított tőkehalat és halolajt visznek majd haza. A norvégiai Bergen városa a 14. és 15. században a Hanza-szövetség átrakó kikötője, a hatalmas kereskedő birodalom legfontosabb külföldi támaszpontja. A német kereskedőknek saját lakónegyedük és raktár negyedük volt. A német brücke- híd szóból is ered a városrész elnevezése, Bryggen. A több mint 300 házból álló telep külön törvények szerint működött. Az „udvarokat”, ahogy a házakat hívták, lübecki kereskedők vezették. Mikor a német kereskedők Bergenbe jöttek, már álltak cölöpépítmények a kikötő keleti oldalán. A telep aztán folyamatosan bővült. Az udvaroknak házszám helyett, egy-egy figura az ismertetőjegyük. A „raktárvárosnak” megvannak a külön törvényei, zárt világban éltek itt az emberek. Minden nap hallal kell feltölteni a raktárakat, amiket a Lofoten-sziget hajósai hoznak irdatlan mennyiségben. A munkások egész nap halat tisztítanak, osztályoznak és csomagolnak. Sok kézműves inas is szerencsét próbál Bryggenben. Együtt laknak a kereskedő inasokkal, ők javítják a faházakat, ládákat és hordókat, amik halolajjal tömve majd Németországba hajóznak.

A bergeni, német kereskedőtelepet 1360-ban alapították, de a németek szigorúan őrzik a Hanza kereskedelem titkait. Itt kezdettől fogva csak férfiak éltek a telep szigorú törvényei szerint, ez pedig azt jelenti, hogy csak az üzletnek élnek, nőtlenséget fogadva néhány évig, mivel családjuk a hazájukban maradt. Persze ez csak elméletben valósult meg. Közel 7000 kereskedő, legény és inas kényszerül ezen a szűk helyen valamiféle kolostori életre. Pont emiatt egy püspök 1390-ben az elharapódzó paráznaság ellen hőbörög. A nyilvános bordélyházak okozzák az úgynevezett „erkölcsi romlást.” Az udvarok sötét átjáróiban gyakran kerül sor erőszakos összecsapásokra. Fegyvert viselni tilos ugyan, de ezt senki nem tartja be. Ezek a rémhírek sem tántorítják el a fiatalokat – vagy pont ezért vonzza őket – hogy Bergenben szolgálják le inaséveiket. A Bryggenben tanult inasok közül sokan futnak be sikeres kereskedőknek, addig viszont nehéz sora van az alig 14 éves fiúknak. Hat évig dolgoznak a legényvizsgáig, honvágytól és megaláztatástól szenvedve. Hajnali négykor rántja félre a legény a tolóajtót, az inasok nem lehetnek kipihentek az apró helyeken, ráadásul a hátsó traktusban is bűz tolong, a szárított hal szaga mindenhol érezhető. A kereskedő lakrésze persze kifinomult és díszes. Külön dolgozószobája van, valamint csapóajtó vezet le a nyári szállására, ahol vendégeket fogadott. Akár asszonyokat, nőket is.

Az inasokat kegyetlen próbáknak vetik alá, amikor jelentkeznek, hogy kiszűrjék, ki nem való a raktártelepre. Vízbe dobják és megvesszőzik őket, hiszen a későbbiekben sem lesz jobb soruk. Összetömörülve kell élniük a kaszárnyában, nappal dolgozni kell, télen pedig megfagyni, tűzet gyújtani, ugyanis tilos. Ez alól kivétel a társalgó helység, ahol az inasok összegyűlhetnek a kandalló előtt. Minden udvarnak van ilyen helysége, egy hosszú nap után itt vedelik a sört, a szabályzatot azonban rendszerint fel kell olvasni. „Az inasok ne cibálják egymás haját, és ne verekedjenek! Senki se tegye fel a lábát az asztalra.” Ám mindenekelőtt saját bíráskodás folyik itt. A vétkesek nevét felírják egy táblára, a pécéző bottal mutatnak rájuk. Náha a „füstölést” szablyák ki büntetésül, egy brutális szertartást, ami halált is okozott. A tüzelőtér gerendáira aggatják fel a bűnösöket, alattuk pedig begyújtják a bőröket és a szemetet. Bryggen ma Norvégia egyik nagy turistalátványossága. Minden szezonban 180 luxuskiránduló hajó ejti útba az Északi fok felé tartva. Így aztán tovább élnek a nyers, Hanza férfitársadalom szokásairól szóló történetek.

Évente egyszer, az egykori Rørosi bányászok kilovagolnak a hegyek közé a svéd határ közelébe. Ezen a helyen kezdődött el minden az 1644-es esztendőben. Egy szászországi bányász először éget ki rézércet. Kénszag terjeng a levegőben. Røros lassanként a közép-norvégiai rézbányászat központja lesz, s környékén számos rézbányák nyitnak. 1977-ben zárják be az utolsót is. A bányászok általában egyszerű faházakban laknak. Egyre többen jönnek Rørosba Svédországból, és elsősorban a tapasztalt német munkaerők Szászországból. Lovakkal és kordéllyal viszik a kőzeteket a bányából a városba, az erre a célra kiépített utakon. Vizet vezetnek a városba az olvasztó felvonóihoz és szivattyúihoz. A közelben egy műhely található, ahol kalapácsokat, bányászvésőket, lapátokat kovácsolnak, és kordékat javítanak. Ma óriási vasszegeket készítenek itt hagyományos módon.

A tűz lerepeszti a kőzetet, elválasztja az értékes rézérctől. Óriási meddőhányók keletkeznek, értéktelen kőzetmaradékból, ami a kiégetéskor megmarad. A legenda szerint egy rørosi paraszt 1644-ben egy hatalmas, ezüstös követ talált a hegyekben. Az ő portája körül, a gazdasági épületeknél építik fel a munkások hutáikat. Ez a legrégebbi birtok a városban, családi ereklye nemzedékek óta. A rézművelés elterjedése óta az asszonyok dolgoznak a földeken, míg a férfiak lent, a bányákban dolgoznak. A rørosiak a zord tél dermesztő hidege ellen úgy védekeznek, hogy fűvel benőtt földdel és nyírfakéreggel fedik be a házuk tetejét. Alapját megfaragatlan kövekből rakják. Sok ház közel 300 éves, ezek már a múzeum részei. Rørosban ritkán volt béke, mivel a réz idecsalogatta a svédeket, akik olykor rajtaütöttek a településen.

A bányászok élete nem volt könnyű, a bányában robotoltak éhbérért, otthon pedig a kicsi és sötét, nyomorúságos házuk várta őket. A hideg ellen tűzet gyújtottak, de nedves időben a fa nedves volt és korhadt. A férfiak gyakran szakmányban dolgoznak, két műszakban. Az Olaf bányában 1977-ig fejtenek rézércet dinamitos robbantással. A XX. század elejéig gyerekek is dolgoznak a tárnákban, ülsiketítő lármában és orrfacsaró bűzben robotolnak. Szabadnapjaikon a bányászok asszonyaiknak segítenek a földeken, hiszen így tudják eltartani a családjukat. A bányatulajdonosok élete ennek az ellentettje, csupa dínom-dánom, botrányos pazarlással telt. A rézbányák helyi intézői úri házakban laknak, távol a tárnák füstjétől és bűzétől. Az igazgató nem itt él, csak időnként látogat el a kisvárosba. A ház csak vállalati székhely, homlokzatán a bányászat jelvényeivel. A város szerkezete ma is megmaradt, hűen tanúskodik a két külön világról. Egyes rørosi házak és gazdaságok 1923 óta műemléki védelem alatt állnak. Ma már több mint 80 épületről van szó. Røros a történeti építmények megőrzésének szép példája.

Alta sziklarajzait – melyekből már több ezret találtak - a becslések szerint hatezer évvel ezelőtt, azaz i.e. 4200-500 körül rajzolták. A sziklarajzok öt különböző helyszínen találhatóak, de csak egy, a legnagyobb lelőhely van nyitva a nagyközönség részére. Csak 1972-ben fedezték fel őket, majd 1985-ben kerültek fel az UNESCO listájára. Altában egy színvonalas múzeumot létesítettek a bemutatásukra, ahonnan a sétaútvonalak indulnak a sziklákhoz. Ezeket az ösvényeket fapallókon alakították ki, hogy a sérülékeny növényvilágot ne tapossák le a látogatók. A rajzok felszíni sziklákon találhatóak, de ezek a sziklák már valamivel távolabb vannak a tengerparttól, mint a rajzok keletkezése idején. A rajzokat kvarcit vésőkkel vésték a gránitba. A ma látható vörös festéket már a muzeológusok pingálták a képekre, de ezeket így utólag nem tartják már jó ötletnek, úgyhogy fokozatosan eltávolítják a festékréteget.

A témákat tekintve sok állatfigurát láthatunk, és jellemzőek a vadászó-halászó jelenetek is. Az ábrázolásokból mindenesetre bizonyos, hogy a sziklarajzokat alkotó törzsek már tudtak hajót építeni, vadat elejteni, nagyobb csorda rénszarvast terelni, és állatáldozatokat is bemutattak. Azt nem tudni, mi célból készültek a rajzok, elképezhető, hogy vallási szertartás részeként, de lehet, hogy csak művészi önkifejezésként. Magukon a rajzokon kívül szinte semmit nem tudunk a népcsoportokról, melyek akkoriban éltek a vidéken. Mivel egész észak-Európában itt van a legtöbb őskori sziklarajz, valószínűsíthető, hogy Alta fontos központ lehetett abban az időben.

Látogatás: Június 1. és Augusztus 31. között
Nyitvatartás: Időpontot kell lefoglalni a hivatalos oldalon
Jegyárak:
>> Felnőtt: 205 NOK
>> Gyerek: 110 NOK
Az árak egyirányú és return jegyekre is érvényesek, maximum fő 165.
Az ajánlat egy kombinált túra. Magában foglalja a 270 méterre a tengerszinttől történő kirándulást a fjordon, valamint Skageflå tanya meglátogatását. Az útra a túrafelszerelés kötelező, időtartalma kb. 8 óra.

Norvégia hallatán mindenkinek a fjordok jutnak eszébe. Sehol a világon nincs még egy ilyen ország, egyesek szerint maga a Paradicsom. Norvégia valamennyi fjordja közül a Geirangerfjord leghíresebb. A parányi település Geiranger, Norvégia legrégebbi turisztikai célpontja. Legtöbben hajóval érkeznek, rövid időre partra szállnak, emléktárgyakat vásárolnak, de vannak, akik buszra szállva járják be a környéket. Száz éve járnak ide a turisták, de a falucska mégsem változott meg. Persze van néhány túl nagy szálloda, emléktárgyboltok, amiből egy is sok, itt áll a merész építészeti megoldásokkal épült Fjord Múzeum, de Geiranger ugyanaz maradt, mint volt. Május 17-én, Norvégia nemzeti ünnepén a helyi lakosok felvonulást rendeznek. Ezen mindenki részt vesz, fogják a hangszereiket, drága népviseletbe bújnak és vígadnak. Azt ünneplik, hogy 1814-ben ezen a napon vált külön Norvégia Dániától és rögzítették a norvég alkotmányt. El sem tudnék képzelni, milyen itt az élet. Partjain és a fölöttük lévő, magasan fekvő völgyekben már ötezer éve vagy még régebben éltek emberek. Régi, elhagyott, de ismét felújított tanyák tanúskodnak egy letűnt életformáról, amelyet a természet szépsége és a zord körülmények egyformán meghatároztak. Az elhagyatott tanyákat csak ösvényeken keresztül lehet megközelíteni. 250 méter magasban újabb elhagyatott tanya található, a Skageflå, amihez hegyoldalba vájt sziklalépcsők vezetnek. Egykori gazdája teljesen a maga ura volt, mert amit nem lehetett felcipelni, az nem is került fel ide.

Régebben alig törődtek az elhagyatott tanyákkal. Alkalmi szerelmespárok belevésték neveiket a régi fabútorokba, az olykor idetévedt látogatók, turisták mindent magukkal vittek szuvenírként. Az ágy itt maradt, ami az itt lakók nevei vannak felvésve és a dátum, 1871. Skageflå-t restaurálják ma már, közben pedig újra is építik, ahogyan egykor kinézhetett. A költségek egy részét a Fjordbarátok Egyesülete intézi, mert igen, a fjord feletti magányos tanyákat és azok értékeit újra felfedezték. Az építőanyagot persze nem úgy szállítják, mint régen, hanem helikopter segítségével. Ma már nem a szegénységet és a világtól való elzárkózást jelképezik, nem jelentenek szomorúságot és magányt, mint egykor. Történelmi jelentőségű helyszínekké váltak, amik kulturális örökséggel bírnak. A hegy északi oldalán, Skageflåval szomszédos tanya, a Knivsflå. Ez a tanya már 100 éve elnéptelenedett, mert egy felette lévő szikla leomlással fenyegetett. A szikla ugyan a helyén maradt, a Knivsflå pusztulásnak indult. A tanya ablakából tökéletes rálátás van a Hét Testvér-vízesésre. A vízesés hét darab egymástól elkülönült ágból áll, melyek a Møre og Romsdal megyében fekvő Stranda település közelében ömlenek a Geirangerfjordba. Knivsflå tulajdonosa ma nagy odaadással gondozza, őrzi a tanyát. Néha látogatók is érkeznek, 1993-ban a királyi pár ünnepelte itt évfordulójukat. Sonja királyné a vendégkönyvbe azt írta, hogy „Itt fent fejedelmi a természet!”