Él, mint Marci Hevesen
A gazdaság szerte a világon válságban van, de ezt mintha elfelejtették volna megmondani a norvégoknak. „Valami rejtélyes történik Norvégiában” – állt a párizsi központú OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 2007-es jelentésében. Hogyan érte el a világon az egyik legmagasabb életszínvonalat az az ország, amelyet alig három évtizede még „viszonylag szegény”-nek minősítettek? Miközben szinte mindent „rosszul” csinálnak. Óriási az állami szektor, amely a szabad piac képviselői szerint gátolja a versenyt, az innovációt és a növekedést, drága a munkaerő, és nagyon erősek a szakszervezetek, magasak az adók, bőségesen költenek a szociális hálóra, és mindenkinek jár nyugdíj. Sőt mintha immúnisak lennének a világgazdaság jelenlegi állapotára.

De miért? A filozófia
A sanyarú múltban, a világháborúk korában rengeteg norvég elemenkült otthonról, vagy külföldön marad a háborúk lezárta után is. Akik maradtak, okosan gazdálkodtak. Ha rekordtermést arattak, nem élték fel az egészet, nem pazarolták luxusra, hanem félretettek az elkerülhetetlen nehezebb időkre. A puritán és messzemenően egalitárius norvégok magukénak vallották azt, amit Skandináviában Janteloven (Jante törvény) néven ismernek. Ez az emberi magatartás szabályait tartalmazza, és nem kevesebbet mond ki, mint hogy „Ne hidd magad többnek másnál!”
A gazdasági tevékenység ugyanilyen gyakorlatias volt, nagyrészt gazdálkodás, halászat, erdészet, papír- és textilkészítés, áruszállítás. Miután azonban a hollandok az ország partjaitól délre hatalmas földgázmezőket fedeztek fel a vizeikben, a norvég vezetők úgy vélték, van értelme feltárásokat végezni az Északi-tengerben. Az első harminc kút, amelyeket az 1960-as évek közepén fúrtak, szárazak voltak. Egyes olajtársaságok feladták, mások abba akarták hagyni, és a helyi pesszimisták azt jósolták, hogy soha nem fognak olajat találni. Aztán 1969 szeptemberében, egy éjjel a parttól háromszáz kilométerre lévő Ekofisk-mező egyik fúróállomásának vezetője fél kettőkor felhívta a szárazföldi főnökét, és azt mondta: – Ébren van? Üljön le gyorsan! Rengeteg olaj van mindenütt az Északi-tengerben!

Körültekintő, megfontolt nép
A norvégok mások hibájából tanulták meg, hogyan nem szabad bánni a váratlan ajándékkal. A hollandok például a gázkincsükből származó bevételüket elköltötték különféle szociális juttatásokra, ily módon gerjesztették az inflációt, és csak keveset takarítottak meg. 1962-ben Dánia eladta a később felfedezett tengeri olajlelőhelyek jogait egy helybeli hajótulajdonosnak. A norvégok elhatározták, hogy ha az Északi-tenger gazdag kinccsel ajándékozza meg őket, azt „családi vagyon”-nak tekintik, amelyből mindenkinek részesülnie kell. Nem szabad elherdálni, eltékozolni. Az olajtársaságokkal folytatott tárgyalások során kikötötték, hogy Norvégia részesül a profitból, de a kockázatokból nem vállal át. – Minden új lelőhely közel ötven százalékát megtartottuk – mondja Kåre Valebrokk, a vezető pénzügyi lap, a Dagens Nœringsliv korábbi főszerkesztője.

Norvégia érdekeinek érvényesítésére 1972-ben a Storting (parlament) megszavazta a Statoil létrehozását, első alkalmazottja és ügyvezető igazgatója pedig Arve Johnsen ügyvéd-közgazdász lett, aki akkor a Norsk Hydrónál dolgozott. A tengerparti Stavanger városában lévő új irodája egy bútorozatlan, bérelt lakás volt, ahol a hivatalba lépése utáni első éjszakát a padlón, egy hálózsákban dideregve, a télikabátjával takarózva töltötte. Sokat kellett tanulnia. Johnsen és egyre bővülő, harminc alattiakból álló csapata azonban hosszú távú tervekben gondolkozott. A tengerentúlra küldtek embereket az olajipar tanulmányozására, oktatókat bíztak meg a fiatal norvégok képzésével, és a Trondheim Egyetem műszaki fakultása virágzásnak indult. – Az olajóriások nyomában, tanuló vezetőként kezdtük – mondta a Reader’s Digestnek. – Aztán mi is beültünk a volán mögé. Csaknem negyven év múlva a Statoil Norvégia legnagyobb vállalata, negyven országban közel harmincezer alkalmazottal. Az ország mélytengeri olaj- és gáztechnológiája élenjáró, módszereit és újításait – a „zöld” gázüzemű motoroktól az acélnál erősebb pillesúlyú kábelekig – a világ minden tájára exportálja.

Befektetés
Az olaj- és gázkincs hozadéka persze nem egyik napról a másikra ért el minden norvég portájára. – Amikor én 1983-ban idejöttem, Oslo kis falu volt. Szégyen volt gazdagnak lenni. Akinek volt mit a tejbe aprítania, rejtegette. Körülkerítették az úszómedencéjüket – emlékszik vissza a lengyel származású Nina Witoszek, aki kultúrtörténetet tanít az oslói egyetemen. Húsz évvel ezelőtt a Storting hozzájárult, hogy a kőolajból származó összes bevétel ne az éves állami költségvetésbe kerüljön, hanem egy független vagyonalapba, amely azt részvényekbe és kötvényekbe fekteti, és ily módon további jövedelmet hoz, ezt aztán jogában áll elkölteni. Mivel további kutakat fúrtak és az energiaárak emelkedtek, az ezredforduló óta az alap és a befektetések profitja ugrásszerűen növekedett. 2009 végére 310 milliárd euróra értékelték, 39 milliárd euró negyedéves hozammal. Előrejelzések szerint az értéke meg fog duplázódni a következő négy év folyamán. Peter Warren, egy Oslóban dolgozó kockázatialap-kezelő azt mondja, hogy amikor a tőzsdék 2008 végén összeomlottak, ők a legalacsonyabb áron vettek részvényeket. – Nagyon okos emberek kezelik az alapot – mondja Warren.

Hozadék
A jövedelemből főleg szociális szolgáltatások formájában juttat az embereknek a kormány, melynek költségvetési többlete van, nem szorul kölcsönre. – Rengeteg pénzt takarítottunk meg. Most már költhetünk is – magyarázta Roger Schjerva pénzügyminisztériumi államtitkár. Az állam gyakorlatilag ingyenes és elsőrangú oktatást, egészségügyi ellátást és gyermekintézményeket biztosít. Csekély a magánszektorbeli kínálat, és valójában nincs is szükség rá.

Az állami nyugdíj ugyancsak garantált. Még azok a házasságban élők is kaphatnak akár évi harmincezer eurót, akik soha nem dolgoztak. Négyszázezernél többen vannak, akik azt állítják, hogy nem tudnak dolgozni, ők állami rokkantnyugdíjat kapnak. Nem mindegyikük érdemli meg, de az ország megengedheti ezt magának. A siker egyik bizonyítéka, hogy a hagyományosan Nagy Testvéreknek tekintett svédek közül sokan jönnek, hogy viszonylag alantas munkát végezzenek, például csaposként vagy építkezéseken dolgozzanak, mivel a feltételek és a fizetések is jobbak, mint Svédországban.

Jó szerencse és jó vezetés együtt – de mit tanulhatunk tőlük mi, többiek? – Ha történetesen sok pénz áll a házhoz, alaposan fontoljuk meg, hogyan költjük el. És mindenképp gondoljunk a következő nemzedékekre is – mondja Arve Johnsen. – Aknázzuk ki a lehető legjobban erőforrásainkat, hosszú távon az emberek javát szolgálva.

Íme, a rejtély megfejtése.

Kőolajtermelő, mégis...
Norvégia a világ egyik legjelentősebb kőolaj- és földgáztermelője. Mindezek mellett kellő hangsúlyt fektet a megújuló energiával kapcsolatos fejlesztésekre is. Az északi állam energiapolitikáját figyelve elmondható, hogy a következő évtizedekben akármely' szektorra is helyezi a hangsúlyt – a nemzetközi közösség cselekvésképtelensége következtében – mindenképpen energianagyhatalom lesz, és ezzel kapcsolatban csak kevés, ám annál jelentősebb problémakör marad. Bár a norvég gazdaság gerincét továbbra is a fosszilis energiahordozók és olajszármazékok kitermelése és exportja adja, Norvégia a zöldenergia-kivitel irányába is lépéseket tesz: 2018-ig épül ki, és kezd energiát szállítani egy 600km-es nagyfeszültségű kábel Németország felé, Hollandián keresztül. (Ez lenne a NorGer-összeköttetés.) Más európai országok is csatlakoztak már ilyen nagyteljesítményű kábelekkel a norvég elosztóhálózatra: Dániából, illetve az Egyesült Királyságból pedig mind Angliából, mind Skóciából indulnak ilyen összeköttetések.

Energiatermelés
Norvégia tehát továbbra is a világ egyik vezető országa az energiatermelésben, és Európa fontos ellátója. Relatív hatalmát és pozícióját tovább növelik innovációi és megbízhatósága. Energiaipara kétarcú, azonban a zöldenergia előtérbe helyezése tekintetében – különösen ami az exportot illeti – egyelőre pusztán haszonélvező, hiszen erre nem kötelezik egyezmények és a nemzetközi közösség ilyen irányú cselekvésképtelensége folytán ez középtávon sem fog változni. Pozícióépítésének szempontjából rendkívül jó időben jött az a német elhatározás, hogy megszüntetik a nukleáris energiatermelést, hiszen így valamennyire a norvég elektromos export függői lettek. A Norvég Királyság geopolitikai és geostratégiai helyzete, valamint szövetségesi kapcsolatai ugyanakkor hordoznak valamennyi kódolt feszültséget Oroszország ambícióival szemben, azonban ezeket eddig sikerült békésen rendezni.

Környezettudatos koncepciók
Norvégia arra készül, hogy egy évtized múlva csak olyan járműveknek adjon forgalmi engedélyt, amelyek nem bocsátanak ki káros anyagot. Onnan nézve, hogy az elektromos kocsik aránya náluk a legmagasab már ma is, ez talán nem is olyan meglepő. Az ország gazdagságát azonban ettől még az biztosítaná a következő évtizedekre is, ha máshol nem próbálnák – olyan nagyon – a novég modellt követni. Norvégia célja az, hogy 2025-re az ország járműparkja áttérjen a nullaemissziós pályára. Ezért 10 év múlva már nem adnak majd ki engedélyt új járműre, ha az nem elektromos hajtású. Olyannyira nem tudományos-fantasztikus történet kezdősorai ezek – írta meg a Cleantechnica, hogy a pontos menetrendet a norvég parlament Energia és környezetvédelem állandó bizotságának elnöke, Ola Elvestuen már be is jelentette.

2007-ben Jens Stoltenberg miniszterelnök tett javaslatot erre a lépésre, amellyel más gazdag országokat kívánnak hasonló irányba befolyásolni. A Munkáspárt egyik gyűlésén elmondott beszédében Stoltenberg kijelentette, hogy az üvegházhatás a világ legveszélyesebb környezeti problémája, és Norvégia is felelősséggel tartozik azért, hogy cselekedjen. Mint mondta, 2050-re az üvegházhatású gázok kibocsátását radikálisan csökkenteni kell. A gazdag országoknak szénsemlegessé kellene válniuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kérdéses országok egyáltalán nem bocsátanak majd ki. Azt azonban jelenti, hogy minden tonna üvegházhatású gáz kibocsátását ellensúlyozni kell a megfelelő csökkentéssel máshol. Így jöhet létre a kibocsátás-semlegesség. Norvégia a nemzetközi klímaügyi erőfeszítések élharcosa lesz. Javaslata szerint 2050-ig Norvégia vállalja, hogy a kormány hangsúlyos intézkedéseket vezet be annak érdekében, hogy a Kiotói Egyezmény alapján megfogalmazott kibocsátási célok 10%-t teljesítse 2012-ig és 30%-át 2030-ig. A statisztikák szerint sikerült is neki.

Szélenergia
Norvégiának határozott ambíciói vannak a part menti szélenergia kapcsán is. Miközben az EU belefog ambiciózus terveibe a megújulók fellendítése érdekében, az olajban gazdag Norvégia keresi annak lehetőségét, hogy változatosabbá tegye energiatermelését, és olyan környezetbarát elektromossággal lássa el az európai fogyasztókat, melyet hatalmas part menti szélfarmokon állítana elő. Miközben az EU belefog ambiciózus terveibe a megújulók fellendítése érdekében, az olajban gazdag Norvégia keresi annak lehetőségét, hogy változatosabbá tegye energiatermelését, és olyan környezetbarát elektromossággal lássa el az európai fogyasztókat, melyet hatalmas part menti szélfarmokon állítana elő. A szélenergiát érintő tanulmányok szerint Norvégia Portugáliát követve a második helyen áll a part menti szélenergia lehetőségeit illetően. Az ország teljes energiaszükségletének 60%-át fedezi megújuló forrásokból, mely háromszorosa az EU 2020-ra kitűzött céljának. A szélenergia mellett az országnak kiváló adottságai vannak a vízenergia kiaknázására, melynek már komoly múltja is van. Ilyen adottságok mellett Norvégia segíthet az EU klímacéljainak elérésében.

Jelenleg egy vagy két terawattóra elektromosságot szállítanak évente az unióba, mely várhatóan növekedni fog a jövőben, annak ellenére, hogy a kormánynak nincs különösebb célja ezzel kapcsolatban. A külügyminiszter szerint a part menti szélenergia kiaknázása előtt még kihívások állnak, mivel a legígéretesebb területek a mély óceánokon vannak, melyek igen barátságtalan környezetet jelentenek. Ezeken a területeken elsősorban az úszó turbináké a jövő. Már készültek a technológiával kapcsolatos bemutató modellek, a következő lépés, hogy nagy méretben készítsék el őket, és alkalmasak legyenek a kíméletlen környezetben való működésre. A szakértők szerint ennek megvalósításához még 10 év szükséges. A másik kihívás az elektromos infrastruktúra megfelelő szintre emelése, mely a becslések szerint szintén el fog tartani egy évtizedik.