Huszonöt évvel később Adolf nem akart hibázni, no meg a térképet és a történelemkönyveket is szerette böngészni: rájött, hogy ha Norvégia megint semleges marad (amint azt VII. Haakon király sietve kijelentette), az a Vaterlandnak megint nettó szívás lesz. Rövid tanácskozás a tábornokaival, s 1940 áprilisában a németek bevonulnak Dániába és Norvégiába, kvázi megvédeni őket egy francia-angol inváziótól. A norvég hadsereg egyes alakulatai hősiesen ellenállnak ugyan, de ez fix annyira elég, hogy a Wehrmacht ne két hét, hanem két hónap alatt tegye rá a kezét az országra. A horogkeresztes zászló kitűzését követően a norvég hadsereg gyakorlatilag megszűnik: a pilóták és a haditengerészek egy része fogja magát és átszökik Angliába, ahol beállnak a szövetségesek közé és fegyvert fognak a németek ellen. A szárazföldiek pedig vagy a honi ellenállási mozgalmat (Hjemmefronten) választják, vagy csatlakoznak az 5. számú SS Páncélos Hadosztályhoz (Wiking), amely tárt karokkal fogadta a tiszta fajú skandináv önkénteseket. 1943-tól felkínáltak nekik egy másik opciót is: ez volt a 11. számú SS Páncélgránátos Hadosztály (a Nordland).

Weserübung hadművelet
1939 tavaszától a brit Admiralitás szemében Skandinávia a Németországgal a jövőben kirobbanó konfliktus egyik potenciális hadszínterévé avanzsált. A brit kormány vonakodott még egy szárazföldi konfliktusba bonyolódni a kontinensen, mivel tartottak az első világháború megismétlődésétől. Ezért a németek közvetett meggyengítése érdekében egy blokád felállítását tervezték. A német ipar nagyban függött a Svédország északi lelőhelyein kitermelt vasérctől, amelynek jelentős részét a norvég Narvikban hajózták be. A norvég partvidék ellenőrzése pedig még szorosabbra fonta volna a gyűrűt Németország körül.

A háború végén a norvégok brit segítséggel szervezik újjá a hadseregüket, és (okos emberek lévén) már elég korán rájönnek arra, hogy az a 200 kilométer közös határ a Szovjetunióval pont kétszázzal több, mint a kívánatos. Katonapolitikusaik tanulmányozzák a vonatkozó papírokat és úgy döntenek, hogy a semlegesség nem nagyon jön be; elfogadják az amerikaiak ajánlatát, és 1949-ben a NATO alapító tagjaként írják alá a washingtoni dokumentumot.

Emigrálás
A kormány és a királyi család Londonba menekült. Az emigráns kormány a Szövetségeseket segítette, világszerte fenntartotta követi és konzuli kapcsolatait és az átállt kereskedelmi flottát irányította; ezenfelül megszervezték a norvégiai ellenállást. A háború kitörésekor Norvégia rendelkezett a világ negyedik legnagyobb kereskedelmi hajóparkjával. A németek ennek kb. 20%-át elfogták, de a többit, mintegy 1000 hajót a kormány lefoglalta és a Szövetségeseknek végzett velük teherszállítást. A német támadás hosszú távú hatásaként az ország feladta addigi semleges politikáját és 1949-ben alapító tagja volt a NATO-nak.

NATO
A NATO-tagság automatikusan azt is jelentette, hogy elkezd ömleni a jenki haditechnika: M-114-es, M-109-es és M-105-ös lövegek, M-46-os Patton és M-24-es Chaffee harckocsik, valamint repülőgépekből az F-84 Thunderjet, az F-86-os Sabre és az F-5-ös Tiger. Norvégia (illetve hát a norvég hadsereg) feladata világos: vigyázó szemeit a szovjet Északi Flotta murmanszki bázisáról kiinduló felszíni és víz alatti hajókon kell tartania, továbbá meg kell akadályoznia, hogy egy esetleges szovjet offenzíva esetén a norvég partok mentén az oroszok bázisokat létesítsenek előrenyomuló hadihajóik számára. A norvég haditengerészet lett a Norvégia-Izland-Grönland (később Skócia-Izland-Grönland) között végighúzódó SOSUS-rendszer egyik felügyelője és karbantartója is.