Norvégia a napóleoni háborúk lezárultával került Dániától Svédországhoz. Ez annak ellenére történt meg, hogy az ország kikiáltotta függetlenségét, elfogadta saját alkotmányát és 1814. május 17-én királyt választott. Svédország ugyanis a mossi egyezményben perszonálunióba kényszerítette az országot, mely bár ebben az esetben szinte teljes függetlenséget jelentett, ám az ország külügyeiért Svédország felelt. Az országban a 19. században a svédekkel szembeni ellenszenv fokozódása vezetett végül a függetlenségi mozgalomhoz.

A svédektől való elszakadást a norvég parlament 1905. június hetedikén szavazta meg. Bár a képviselők a svéd hadsereg katonai fellépésétől és agresszív beavatkozásától tartottak, a teljes függetlenség elérése és kikiáltása teljesen békésen zajlott le. A nyilatkozat aláírása után népszavazást írtak ki, mely megerősítette a független monarchiát, melyben a trónt a dán Károly hercegnek ajánlották fel, aki VII. Haakon néven lett uralkodó.

1905-ben megalakult a koalíciós Michelsen-kormány és a parlament megszavazta a különálló norvég konzulátusok felállítását. A király visszautasította a törvényt, mire június 7-én a parlament egyhangúlag kimondta az unió felbontását. Az ezt követő népszavazáson mindössze 184-en szavaztak a Svédországgal való unióra. A kormány Károly dán hercegnek ajánlotta fel a norvég trónt, aki aztán VII. Haakon néven uralkodott. A következő tíz évben fontos szociális intézkedéseket hoztak, bevezették a táppénzt, a gyárak munkavédelmi ellenőrzését és a tízórás munkanapot. A nemzeti erőforrások védelme céljából korlátozták a külföldiek bánya-, erdő- és vízeséstulajdonlását (utóbbit a vízerőművek miatt). 1913-ban a világon másodikként a nők választójogot kaptak. A 19. század végén és a 20. század elején a norvégok nagy szerepet játszottak a sarkkutatásban, közismert Fridtjof Nansen, Roald Amundsen és Otto Sverdrup neve. Amundsen volt az első, aki 1911-ben elérte a Déli-sarkot.