|
Kalmari Unió |
|
Az unió létrejötte
Az uniót I. Margit dán királynő hozta létre a svédországi Kalmar városában, amely az akkori dán határ közelében feküdt. A német származású Albertet a svéd nemesség egy része nem akarta elfogadni királynak, a kibontakozó lázadást pedig felkarolták a dánok, akik egy uniót próbáltak létrehozni, a Hanza szövetség hatalmának ellensúlyozására. 1389-ben Dánia és a svéd nemesség csapatai legyőzték Albert seregét, aki ezek után nem tudta megfizetni a kiszabott 60 000 márka hadisarcot. Margitnak, aki IV. (Atterdag) Valdemár dán király lánya és VI. Haakon norvég király felesége volt, sikerült elismertetnie nővére unokáját, Pomerániai Eriket norvég trónörökösként, és királlyá választtatni a másik két országban. Margit megígérte a nemességnek, hogy tiszteletben tartja a jogaikat, Erik azonban központosítani akarta a monarchiát.
A kalmari unió perszonáluniók sorozata volt (1397–1524), melyek Dániát, Norvégiát és Svédországot egy uralkodó alatt egyesítették. Az államok feladták szuverenitásukat, de megőrizték függetlenségüket, és az eltérő érdekek (különösen a svédek ellenállása a dán és holsteini befolyással szemben) az 1430-as évektől kezdve meggyengítették az uniót. Véglegesen 1523-ban, I. Gusztáv svéd király trónra lépésekor bomlott fel, jóllehet hivatalosan csak egy évvel később szűnt meg.
Konfliktusok
A svédek nem nézték jó szemmel a dánok gyakori háborúit Schleswigben, Holsteinben, Mecklenburgban és Pomerániában, mivel azok akadályozták a kontinensre irányuló vasexportjukat. Ráadásul a dán központosítási törekvések is ellenállást szültek a svéd államtanácsban, amely meg szerette volna őrizni a függetlenséget.
Az 1430-as években az unió olyannyira meggyengült, hogy fegyveres felkelés is kibontakozott (Engelbrekt-felkelés), melynek során a dán csapatokat kiűzték Svédországból. Eriket 1439-ben letették a királyi trónról, és a gyermektelen bajor Wittelsbach Kristófot választották királlyá. Miután ő 1448-ban meghalt, VIII. Károly lépett a trónra azzal a szándékkal, hogy svéd korona alatt egyesíti újra a három államot. Egy évre rá meg is választották norvég királlyá, Dániában azonban a pomerániai befolyás bizonyult erősebbnek. A következő hét évtizedet a vezető szerepért folyó svéd-dán rivalizálás jellemezte.
II. Keresztély dán király 1520-ban még egyszer meghódította Svédországot, és megrendezte a stockholmi vérfürdőt. Ez újabb svéd felkeléshez vezetett, és 1521-ben végleg kiűzték a dánokat az országból. 1523. június 6-án Vasa Gusztávot királlyá választották, így helyreállt Svédország szuverenitása és felbomlott a kalmari unió. Gusztáv megkoronázásának napja ma nemzeti ünnep.
Utóélet
A kalmari unió egyes intézményei fennmaradtak egészen 1536-ig, amikor a dán államtanács Norvégiát egyoldalúan Dánia egyik tartományává minősítette, és ezzel létrejött Dánia–Norvégia. Norvégia megőrizte jogrendszerét és egyes intézményeit, de korábbi birtokai (Izland, Grönland és Feröer) közvetlenül a dán korona fennhatósága alá kerültek.
|
|
Dánia és Norvégia |
Dánia–Norvégia (dánul és norvégul: Danmark-Norge) egy történelmi államalakulat, unió neve, amely a Norvég és a Dán Királyságból állt, magába foglalva a függő területeket: Izlandot, Grönlandot és Feröert is. Az elődjének tekinthető Kalmari unió felbomlását követő viszálykodások lezárulta után, 1536-ban a két királyság perszonálunióra lépett, ami 1814-ig állt fenn. A norvég államtanácsot 1537-től kezdve nem hívták össze, de az ország megőrizte külön törvényeit és egyes intézményeit, mint például a királyi kancellár, a saját pénzverés és hadsereg.
A napóleoni háborúkban Dánia–Norvégia vereséget szenvedett, és Norvégia a kieli béke értelmében svéd uralom alá került, függő területeit azonban Dánia megtartotta. A norvégok elutasították a szerződés feltételeit, és az összehívott alkozmányozó gyűlés 1814. május 17-én kikiáltotta az ország függetlenségét. Az ezt követő svéd invázió a perszonálunió elfogadására kényszerítette a norvégokat, azonban megtarthatták liberális alkotmányukat és saját intézményrendszerüket, kivéve a külügyeket. A Svédország és Norvégia közötti unió 1905-ig állt fenn.
|
|
Svédország és Norvégia |
A svéd uralom ellen protestálók minden évben május 17-én megemlékeztek az alkotmány napjáról, amit a svédek be is tiltottak. Miután 1829-ben katonasággal verték szét a felvonulókat, akkora felháborodás tört ki, hogy a svéd király jobbnak látta lemondatni a kormányzót és engedélyezte az alkotmányra való megemlékezést. 1814-től kezdődően az országban a királynak felelős parlament hozta a törvényeket; a képviselőket a lakosság 5,6%-át kitevő választópolgárok választották meg. 1838-tól a helyi tanácsok összetételét is választással határozták meg.
Az 1840-es években fejlődésnek indult a textilipar, illetve az azt támogató gépipar. Az 1848-as gazdasági válság életre hívta az első szakszervezeteket és a jogegyenlőséget követelő mozgalmat. Az 1840-es és 50-es években a parlament sorra eltörölte a gazdasági kiváltságokat és a belső kereskedelmet könnyítő rendelkezéseket hozott. Christiania lakossága 1855-ben elérte a 40 ezret. Az ország népessége 1865-ben már 1,7 millió volt; a gyors növekedés okai a javuló közegészségügy miatt drámaian visszaeső gyermekhalandóság és a javuló élelmezés (aminek alapját a burgonya és a hering képezte) voltak. A norvégok az 1820-as években kezdtek kivándorolni Észak-Amerikába; 1860-ra ez tömegessé vált. 1930-ig összesen 800 ezer norvég vándorolt ki, többségük az Egyesült Államok középnyugati államaiba.
A kivándorlás munkaerőhiányt okozott, amire a tulajdonosok fokozott gépesítéssel válaszoltak. A 19. század második felében jlentősen kibővült az úthálózat és megindulatk a partmenti gőzhajójáratok. Az első vasút 1854-ben épült Christiania és Eidsvoll között; a következő évben a távíróvonal is kiépült. A faanyagkivitelt segítette a gőzhajtású fűrészmalmok megjelenése az 1860-as években és Norvégia jelentős mennyiségű heringkonzervet, cellulózt és farostot is exportált. Miután eltörölték a brit hajózási törvényt (ami szerint brit kikötőbe csak brit hajó szállíthat), a norvég kereskedelmi hajózás volumene is megugrott. 1880-ra 60 ezer norvég tengerész szolgált a hajókon, amelyek a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját tették ki. 1875-ben Norvégia csatlakozott a skandináv valutaunióhoz és a korábbi tallér (speciedaler) helyett bevezették a koronát; egyúttal a metrikus mértékrendszer is bevezetésre került.
1869-től a parlament évente ülésezett és 1872-től a miniszterek az országgyűlésnek is beszámoltak. 1882 volt az első év, amikor két párt - a liberálisok és a konzervatívok is indult a választáson. 1884-ben a király a többséget szerzett liberális párt vezetőjét, Johan Sverdrupot nevezte ki Norvégia első miniszterelnökévé. A kormány jelentős reformokat vezetett be, kiterjesztette a választójogot a norvég férfiak kb. felére, a nyelvjárások közötti konfliktust feloldva két hivatalos írott formát vezetett be, bevezette az esküdtszéket, a hétéves kötelező oktatást, majd 1889-től első európai országként az általános választójogot (a férfiak számára).
Az 1880-as és 1890-es években megerősödött a munkásmozgalom és számos szakszervezet alakult. Az első munkáspárti képviselőt 1903-ban választották meg. A 19. század végén fokozatosan engedélyezték, hogy a nők is részesülhessenek közép-, majd felsőfokú oktatásban. Az 1890-es években egyre erősödött a függetlenségpárti hangulat, különösen miután Svédország 1897-ben eltörölte a szabadkereskedelmi megállapodást.
|
Forrás: Wikipédia
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megnevezés: Norvég Királyság
